Éva
Egy tapasztalat, egy érzés, a múlt, és a jövő egyben. Egy kis esszé tőlem.
Éva. Egy név, amit sosem fogok elfelejteni, amíg csak élek. Ő már nem él, mégis, mintha mindennap velem lenne. Mindenkinek van az életében egy olyan személy, akire felnéz valamilyen okból kifolyólag. Ez a személy lehet anyuka, apuka, egy híres ember vagy akár a volt iskolatanárunk. A lényeg ugyanaz, hogy van egy példaképünk, akit beleépítünk az aprócska rohanó életünkbe, és törekszünk arra, hogy olyan életünk legyen, mint neki. Előfordult már veled, hogy egy személy teljesen megváltoztassa hátralévő napjaiban a te életed, anélkül, hogy ő akarná, anélkül, hogy te észrevennéd? Velem, igen.
2006 nyár, diákmunkát keresve, nincs túl sok lehetőség. Alacsony órabér, betöltött 18. életév, helyszín pedig mind Budapest, az pedig nekem messze van. Nem tehettem mást minthogy, feladtam a munkakeresést, és beletörődtem abba, hogy idén nyáron sem szerezhetek túl sok zsebpénzt. De aztán valami csoda folytán mégis lett munkám, még pedig közel, 10 percnyi biciglizésre. Felhívtam a számot, megkaptam a munkát, és másnap már mehettem is az éjszakába dolgozni. Aki most arra gondol, hogy netán éjszakai bárban dolgoztam, az nagyot téved, izgalmasabb lenne, de ez nem arról szól. Szóval, a feladatom egy személy ápolása volt, nem is ápolása, hanem felügyelete, nem is felügyelete, hanem szórakoztatása esténként. Csevegés, odafigyelés, bőrruha, ostor, korbácsolás, a többit mindenki fantáziájára bízom. Na, jó, nem egészen, egyáltalán nem kell perverz dolgokra gondolni, még ha ez jobban is felkeltené a hallgatóság figyelmét. Éva. Évát kellett szórakoztatnom esténként, pontosabban Éva nénit, ahogy én hívtam. A kilencvenediket is túllépő idős hölgy egy pesti lakásból jött le nyaranta vidékre az ő kicsiny bájos villájába, hogy kiélvezhesse, az idilli csendet, nyugalmat és békét öreg éveiben. Csakhogy ez a nyár az utolsó nyár volt számára. Bemutatkozás után elmondta, hogy mit vár el, hogy mit kell tennem, mivel ő már nagyon öreg, nincs túl sok erő benne, ezért el kellene végeznem a villa körüli teendőket, takarítás, növények gondozása, és beszélgetés esténként, hogy ne érezze magát egyedül elalvás előtt. Először kicsit gondban voltam az utóbbival, mivel nem mindig vagyok jó társaság, nem mindenkivel tudok jókat beszélgetni. Vajon unalmas leszek, haza fog küldeni, butának fog tartani és gyerekesnek? Ezek jutottak eszembe az első munkanapomon, de ez egy perc beszélgetés után ki is ment a fejemből. Biztos ti is voltatok már olyan helyzetben, amikor megismertek egy embert, és az első perctől kezdve egymásra vagytok hangolva, nem hiszitek el, hogy történhet ilyesmi veletek, olyan mintha, már ismertétek volna egy előző éltetekben. Nálam is ilyesmi volt. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, megszűnt minden, és csak csodáltam ezt az idős nénikét, hozzáteszem, hogy nagyon nem kedvelem az időseket, mert néha idegesítőek és elbutulnak, de hát ezzel jár az idős kor mindig ezt gondoltam. De jött ő, ez a néni, Éva, Éva néni, és ez is megváltozott. Ránézésre egy nagyon betegnek látszó, ősz hajú, ráncos, összegörnyedt öregasszonynak tűnt, csodálatos tengerkék szemekkel. Ezt koronázta meg az inhalátora, és az orrából logó műanyag csövek, amin keresztül levegőt kapott, mit ne mondjak, borzalmasan nézett ki. Mégsem volt egy átlagos személy, aki retteg attól, hogy itt a vég. Beszélgetéseink során kiderült, hogy nagyon művelt nő volt, fiatal korában módos, nagy családban nőtt fel, akik figyeltek taníttatására, leány iskolába járt, kiváló tanárok részvételével. Ezt bizonyította azzal is, hogy minden irodalmi művel tisztában volt, tudott idézni, szinte minden verset fel tudott mondani. De leginkább ép elméje egy-egy megnyilatkozáskor és véleménye megosztásakor valósult meg, amikor is az ember érzi, hogy egy olyan nővel beszélget, aki tisztában van a világgal, saját tudásával, saját állapotával, haldoklik, de mégis agyilag teljesen tudatánál van. Él még valakinek esetleg a dédije? Ha igen, vagy ha nem is, de tudja, hogy az idősek egy kor után, pláne kilencven év után kissé szenilissé válnak, nem is kissé. Éva néni nem, vagy csak azt mutatta, hogy nem, vagy csak én voltam túl naiv, és elhittem, hogy nem, vagy csak egyszerűen tényleg nem volt az. Talán így volt, talán nem. Mindenesetre jó tudni, legalábbis elhinni azt, hogy attól, hogy öreggé válunk, nem kell megbolondulni, nem kell magunkba fordulni, elzárni mindent a világtól, nem kell arra gondolni, hogy mindjárt meghalunk. Ugyanis, Éva nénin ilyesmi egyáltalán nem mutatkozott, és ezt látva olyan jó érzés volt ott ülni és hallgatni őt, közben rájönni, hogy élni jó dolog. Ő egy jelenség volt számomra, egy megfoghatatlan, elmondhatatlan, leírhatatlan, ágyban fekvő haldokló csoda.
Emberiség és az élet viszonya, nézzük csak, hogyan működik ez a körforgás, születés, gyerekkor, tinik, első szerelem, egyetem, ismét szerelem, munka, család, gyerekek, még több munka, öregség, pihenés, nyugodalom, magány, aztán egyszer csak halál. Mindvégig pedig úgy érezzük, hogy értelmetlen az életünk, még többet akarunk, amit felépítünk, nagy nehezen úgyis semmivé válik, és ha már érezzük a kaszás közeledtét, rettegünk, és minél előbb meg akarunk halni. Az emberek elhagyják magukat, kezdenek rémeket látni, amikor meg már nagyon öregnek hiszik magukat, inkább megőrülnek, minthogy tovább élveznék azt a rövid idejüket. Ha minden ember beszélgethetett volna csak pár órát Évával, nem félne a haláltól, nem félne semmitől, kinevetné és rácsapná az ajtót a csöngető kaszásra. Biztosan mindenki játszott már a gondolattal, hogy milyen érzés lehet meghalni, vajon van élet a halál után, vagy csak egyszerűen megszűnünk? Porból lettél, porrá válsz, röviden ez mellett voksolok. És ha már eljátszunk a gondolattal, eljön az idő, amikor érezzük is azt, hogy meg fogunk halni. De vajon mikor, ma vagy holnap? Egész nap ezen idegeskedünk, nem tudhatjuk pontosan, végül csengőfrászt kapunk, rettegve, hogy mikor jönnek értünk és tesznek be a fekete autóba. A főszereplőm nem félt egy pillanatig sem. A szemében az életkedv tükröződött, az élni akarás és élni szeretés. Naponta kivittem őt sétálni a kertbe, akkor látszódott rajta az igazi fiatalság. Mintha a lágy szellő, ami odakint lebegtette hálóingjét valamiféle erőt fújt volna belé, nem kellett olyankor belém kapaszkodjon, sem a botjába, tolókocsira meg végképp nem volt szüksége. Ahogy ott állt és magába szívta a frissen vágott fű illatát, láttam mosolyogni, láttam, ahogy ő él, láttam, ahogy még eddig senki mást, láttam egy igazi embert. Furcsa érzés volt akkor bennem, nem tudom megmagyarázni, nem is akarom megmagyarázni, csak egyszerűen jó volt. Ez a pillanat volt az, amikor azt mondtam, hogy ez a nő nem haldokolhat, hanem most született újjá. Talán túlzásnak hangzik, de ezt látva megváltoztatott bennem egy világot. Életünk folyamán mindenkinek találnia kell egy embert, aki megváltoztat benne mindent, akire felnéz, aki erőt ad neki, és aki élni készteti őt. Egy olyan embert, legyen az a szülő anyánk, vagy egy ismeretlen, ismerős, akit látván kezét fogván nem félünk majd arra gondolni, hogy egyszer mindennek vége lesz. És még ha nem is él…dehogynem!
2006 ősz eleje, nagytakarítás nála. Mesébe illő poros, öreg, régi cselédbejáróval rendelkező villájában takarítgatok, értékes kincsekre lelve, igazi antik gyűjtemény a bejárattól a kéményig minden egyes darab. Azon vettem észre magam, hogy iskolakezdés után is egyre gyakrabban töltöttem nála délutánokat, éjszakákat. Hogy mért volt ez? Jó egy olyan helyre belépni, ahol rögtön érezni az élet forrását. Tudod, amikor már nagyon régen voltál otthon, és hiányzik az otthon szeretete, belépsz, és újra érzed. Vannak dolgok, amiknek felbecsülhetetlen az értéke, mert mindennél többet jelentenek valaki számára, mindennél többet érnek. Ha jobban körülnézünk, mi emberek is ilyenek vagyunk, vagy ha nem érezzük magunkat ilyennek, keressünk valamit vagy valakit, aki érezteti ezt velünk. Hétköznapi emberek, nem hétköznapi csodák, amíg ezeket a csodákat észrevesszük, és tudunk örülni az élet apró dolgainak, mint például a friss fű illatának, addig nem félünk a sötétségtől, a szörnyektől, az emberektől, vagy akár a haláltól. És ha az utolsó percben is látja rajtunk valaki, hogy szerettünk élni, akkor ő is élni kezd, és kimegy egyet sétálni a kertbe. Attól kezdve ott lesz veled minden egyes nap, és nem kell félni, hogy egyedül sétálsz.
2010 tavasz, főiskola. Négy év telt el, azóta, mégis minden mozdulatomban érzem a tekintetét, ahogy szemlélte a világot. Volt egy ember, aki nem félt, egy ember, akit nem lehet feledni, egy ember, akit meg kellett említenem, egy néni, Éva.
